Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2010. június 20.
IX. évfolyam 6. szám.
Könyvajánló
Tartalom
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. jan. eleje
József Attila
Thomas Mann üdvözlése
Csak a szavakkal tudjak bánni még,
hogy varázsigékkel igézzem a csendet,
hisz elvadult poloskák, svábbogarak
vakognak maguk közt új rendet.

Vakognak maguk közt új rendet
mélymagyar és neonáci barmok,
ruhájukból a lópata kilátszik,
élesre fentek kezükön a karmok.

Élesre fentek kezükön a karmok,
hová tűntél én Magyarországom?
Jéggé dermedtek arany folyóid,
zöld mezőiden helyem nem találom.

Zöld mezőiden helyem nem találom,
száműzött lett a dal, bújik a szerelem,
rabláncon a szabadság, s az álom.
Európa sír. Lesz-e kegyelem?

Európa sír. Lesz-e kegyelem
olyan népnek, amely csak rombolni képes,
ahol a szellem a fű alatt szárnyalhat,
s fölcserélik a végtelent, s a végest?

Fölcserélik a végtelent s a végest,
a legjobbak kitüntetése kötél, hurok,
s ki meg sem születik az a nyertes,
kis testén szárad a borzalmas burok.

Édes hazám, ugye nem ez lesz a sorsod?
Igriced téved, ez nem a magyar nemzet!
Csak a szavakkal tudjak bánni még,
hogy varázsigékkel igézzem a rendet!
Millei Ilona
Pannon apokalipszis
Kattints, a kép nagyítható.
Itt minden szürke, halott és sivár.
A lélek rozsdája is térdig ér.
Elég egy felszikrázó indulat
és nyomában dől a vér.

Némán lebegünk el egymás mellett,
ahogy akváriumban úsznak a halak.
Dühöt és félelmet sugároznak ránk
az összefirkált zord betonfalak.

Kajuk Gyula
Nagyvárosi gettó
Este, látom, a parti rámpák
fölött csillagok gyúlnak: a lámpák,
s a sötétlő fellegek mögött
- akár a díszbe öltözött
báltermi drapérián
lent s ott fent a galérián
(ó, régimódi színterek)
arany és ezüst flitterek:
fent igaz csillagok – s mind remeg!
És szórja fényét az éjen át
egy pontra, hol mint jégen át-
hasadó, széles furcsa semmiség:
fekete lyukból nyíló derűs ég!
Mögötte zene szól, halk, ritmusos,
e diszlethez igen stílusos.
És ott egy ház, a cserépen
- mondhatni nagyon merészen -
lábait nyújtva szürke
macska siet fürge
léptekkel az eresz felé,
de nem kapaszkodik belé,
hanem föláll, nyújtózik, nyávog
(visszhangozza a repedt bádog)
és deli férfi lesz belőle.
Most egy lány siet a tetőre,
mint párducé, olyan a teste,
kecses léptének tapsol az este.
A macskaférfi odalép,
vállára teszi két kezét
és keringőzni kezd vele.
A szférákból könnyed zene
áramlik, üveghangon
vonósok húzzák az égi gangon.
Hallják s nézik a táncot,
kutyák, szakítva szíjat, láncot,
s leröppennek a galambok
nézni ez éji kalandot.
A mesepár eltáncol szépen,
lábnyomokat hagyva az égen,
mely aztán összezár kéken.

(Ezt álmodtam egyszer régen)


Köves József
Éjszaka a tetőn
Nógrádi Gábor
HITBEN HITETLEN EMBER – LÉTEZEM:
terjengve, nyúlva foszlok földről földbe.
Szavak karéja fogamat ne törje;
én vagyok, ha magamra éhesen.
Homokká bomlok érted, s még te sem
kényszeríthetsz tagjaiddal a kőre,
hogy értelmemet szerelem gyötörje,
ha hús taszít feléd és félelem.
Hinni akkor kell, ha a hit szakad:
halandónak magában nincs bizalma,
sunyítva néz sunyító társakat,
s keresztre feszül, hogy valami tartsa.
De munkálkodom én: anyagot bontok,
bont az anyag; hitté így nem raboltok.

                                                         1969.
A múlt a falnak háttal áll
sortüze dörren a jelennek
por, füst és lélek száll
föl a keserű mennybe

Az   Isten dombon üldögél
botjával üszögben turkál
zsörtölődik – már megint
elrontották a munkám

Vakarózik – pipára gyújt
kémlelőn néz az égre
közben azon spekulál
egy kiadós eső kéne


Gömöri István                    Özönvíz előtt
Már egy évtizede magányosan élt az erdőben, de nem szenvedett tőle. Az ő választása volt, senki másé, hogy különvált a közösségtől, kivonta magát a település életéből. Erdész volt, a természetes lét szerelmese, de különösen az erdőt szerette, minden teremtményével együtt.
Naponta tizenöt-húsz kilométert is megtett, fáradhatatlanul rótta az erdei ösvényeket, félévente elkoptatott egy bakancsot. Minden alkalommal ellátogatott a kihelyezett etetőkhöz, feltöltötte azokat, az orvvadászok csapdáit sorra felszedte, tönkretette, ha útjába sérült állat került, hazavitte, ápolta, majd szabadon engedte.
Szerették az állatok, nem féltek tőle, nagyon tudott bánni velük. Így járt vissza másnaponként, a törött szárnyát újra használni tudó, ünneplőruhás öreg szarka, és a kerítés korlátjáról bámészkodott befelé. Na, nem pusztán barátságból látogatott el az erdészlakhoz, egy kis számítás is volt benne, hiszen tudta, hamarosan magot szórnak elé, s az erdész „beszélget” is vele, amit ő mindig barátságos cserregéssel viszonzott. Így társalogtak. Egy kisebb őzcsorda is gyakran megfordult a közelben, tudták, érezték, ott veszély nem fenyegeti őket.
                                                               Tovább>>>

Mester Györgyi
A medveasszony
Lárma e korban mérge a dalnak is, így marad árván
dalnok is, népe is, így marad bátor a gyáva, a félénk,
így marad jóra kevésnek a gyatra barátja, a gyarló.
Álmom a csönd, az a béke előtti, a bűnre kiáltó.

Kaiser László
BŰNRE KIÁLTÓ
Kattints, a kép nagyítható
Ferenczy Károly
festőművész
Macskatekintet-tűz, boszorkány szemed
porcelánhályog-zöld égkupola, nyári fénytükör.
Ajkad aranypánt, ékszer az ékszeren, vastag, nehéz. Homlokod parasztház mész tiszta utcafala.
Így kezdeném el a verset, ha futná a szóra és futná terád.
De mint a folyó hömpölygök eléd
szürke-kék-zöld szelíden, örvény-lustán,
halálos veszedelmet sodorva kisebzett
partok között, pára-ingben, alvó-remegőn.
Csak mint a földek duzzadok, májusi eső után,
céltalanul, nem a magért, ha látlak.
Állatként makogok hozzád, vinnyogok, kukorékolok,
csörtetem végig az éjjeli erdőt,
dühödten öklelve molyhos törzseket.
Hallod?
Verődök!
Rajtam a hangya-gúzs, ember-börtön, törvénykörpecsét.
Mint a katonák, sebektől jegyezve masírozok,
már nem is parancsra, - végzem a dolgom.
Csak az aznap a fontos, nem a holnapután.
Filléreim átszámoltam, szerelmeim, akik voltak,
zsebbegyűrt régi bankók, míves rajzú semmi
kis fecnik s te, ha szegényesen meg is csörrensz
babráló kezemben, ugyan mennyit érsz?
Elgázolt ősz hever az úton, előled menekült,
- vagy hozzád talán -
vitte valami áram, ó, felkapta a szél!
Végzem a dolgom. Röpítenek a napok előre,
boltba járok, akár a folyó, ha végigmatatva a parton
mosószeres flakont, borosüveget választ magának.
Végighasalok a díványon, ahogy a szántások
heverésznek nagy semmittevőn.
Ösztön verte állat, miattad kóborolok.
S miattad dicsérném a nyári eget, hogy tündöklőbb az
mint a tiszta víz, de szemednek zöldjéhez
mégsem fogható s hogy a szent szülőház folttalan
fala tisztátlanabb kényes homlokodnál.
Dőreség.
A munkám igazat hazudni s úgy élni tebenned,
mint jeltelen halott. 
Lehoczki Károly
Mint tebenned
Összetört ablaküvegben
Arcom száz-színes  szelete,
Széthullott szilánkban,
Cserepekre.

Ablak-tükör feszülő fényére
Madár repül, eltévedve
Zuhan a mélybe,
Nyakát szegve.

Csalóka fények, csalódáskor
S minden vélt bántáskor,
A gondolat is,
Ökölbe rándul.

Szivárvány-sziporkák
Száz-ezer  darabban,
Egyszer mégis
Sértetlen maradtam!



Bodó Csiba Gizella
Rossz kedvem napja
Kaskötő István
Az életrajz
...aztán megjött a levél. A tekintetes hivatal részletesen tájékoztatott a teendőimről, az ügyem gyors és kedvező elintézését illetően. (öt-hat hónapon belül várhatok választ). Az első olvasásra igen méltányosnak találtam az alulírott feltételeit, aki tulajdonkeppen nem is volt "alulírott"., a neve ugyan ott szerepelt, meg a tisztsége is, de az igazi alulírott, úgy igazából tollal, kék tintával valamiféle titkárnő lehetett, "helyett" előnévvel. Ilyen kicsinységre ugye nem adunk, nem kívánhatom, hogy Ő írja alá s.k. minden komoly vagy komolytalan érdeklődőnek szóló levelet. Szóval, miután a már megszokott gondolkodási időm lejárt, újra elővettem az írást, hogy a szükséges iratok beszerzését elkezdjem. A lista ezzel kezdődött:
1./ Részletes önéletrajz.
Ez ugye viszonylag egyszerű. Egy inspirált órában le kell ülni és megírni. Már ahogy azt el tetszik képzelni... ÖNELETRAJZ. Az üggyel járó nehézség már a szóban rejlik. Ez, ugye, egy összetett szó. ÖN-ÉLET-RAJZ.
                                                                Tovább>>>

ének a kedveshez

Bús dalt, sötéteket,
elégett fényeket
írtam már néked én.

Ám sírni csak, mi bánt,
s napfényre gyászruhát
felölteni – mit ér?

Úgyis jő alkonyat,
s temet majd álmokat –
repülnék még veled.

A szél is föntre száll,
s felhőn is megtalál –
hadd hozza éneked

felém! Míg hallgatom,
te is hallod dalom,
és forr szívünk bora.

Mint akkor – messze, rég –,
s lásd, perc se telt le még;
nem is fog tán soha.

Súgtad: nincs alkonyat
– hajnal volt, téli nap –,
s azóta tart, örökre tart a nyár.



Jeney András
Örökre nyár.
Tébolyult éjszakák kapaszkodnak
nappalok reménytelenségeibe.
Nyikorgó ajtó vajúdik valahol.
Törött cserepekről vérvörös cseppek
zuhannak a padló réseibe,
s az üvöltés tarol.
Pengeélen villannak riadt gyermekszemek,
s ájult karok vonnak köréjük
ledermedt védelmet.
Grádicsok alatt vacogó félelmek
bújnak a falrepedésekbe.
Csak a sötétség tudja mit jelent;
fényből kirekesztve.

2010.03.19.

Czégény Nagy Erzsébet
Fényből kirekesztve

Ma ismét erő és bizonyosság.
A levegő mozdulatlanságában
egy arc jól kivehető körvonalai.
Bizonyosság és bizonytalanság.

A levegő mozdulatlanságában
egy arc jól kivehető körvonalai.
A kődarab végtelen zuhanása.
Sűrű-kék az égbolt: valószerűtlen.

Az idegen mosolyog,
biccent, a kezével
int.

A kezével int, biccent
és mosolyog az
idegen.

Avagy történeti bemutató a törpék hatalmának elterjedéséről

Volt egyszer, mert kétszer már nem is lehetett volna, hol ha nem éppen Nekeresd országban, máshol minek lett volna, egy igen jóra való, mert erről emlékezetes asszonyság volna. Nos, ez az asszonyi személy igen nagyon híres volt, az ő mestersége jussán. Messzi földről felkeresték és nagyon szívesen vettek tőle, szárított levestésztát. Erre azt mondaná a hitetlen nép, hogy minek vagyok el a nagy semmi dicséretével. Hiszen leves betétet minden faluban gyúrnak, de gyárak is vannak manapság, amelyekben laskát kilométerszámra gyártanak. Vannak, vannak. Ami igaz, hát az. Ezt én is csak tudnám.
Csakhogy az én dicsérettel illetett asszonyságom, olyan, de olyan tehetősséggel bírt, amit mások nem mondhattak álmukban sem a saját laskájukról. Nos, az én asszonyságom akármit a tésztából kialakított, az a valóságosnak életesen hű mása volt.
                                                                Tovább>>>
Váradi József
Laskanép meséje

Ki győzött végül is? Az életben maradt
gladiátor, kiért ma egész Róma őrjöng?
Vagy a szíven döfött sorstárs, aki miatt
hollók ülik toruk a hetedik tetőn fönt?
Mit ér a győzelem, ha halálraítélt
a győztes is? Bizony, nem kerül nagy időbe,
hogy ő hullatja majd, mit ont ma még: a vért -
és rá üvölt halált mostani éltetője.
Ne ámítsuk magunk: e talmi diadalnak
nincs semmi mámora - szomorúsága van csak,
senki nem osztozik a bajnok szégyenében.
És Róma áll. Talán a cézárok hatalmát
megdöfhetnék, akik egymás vérét fakasztják,
de nem lesz egy-folyam a sok pataknyi vér.
Nem.


Talán egyszer hiányzom még...
Mikor tavaszt búg egy madár,
talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.

Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.

Talán a hulló levelek 
alatt keressz egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.

Mikor még nem volt "te" meg "én"
csak "mi" - ez volt a szerelem?
Nekünk nem volt fagy, hó, halál...
Ne tudj feledni sohasem!

Kamarás Klára
TALÁN...
Hogy lehetsz látó, ha nem őrzöd
a csillagot a tűz oszlopán?

Megszárad a lobogás,
behódolnak az eretnekek.

A remény meggyűrt szövetére
nem terítheted az eget,
elveszted a jelek igazi tartalmát,
a lehetetlen ereje messzire taszított.

Lezárul az álom.

Ősi legendák árnyai követnek
megint, porondra zavar a történet.

A könyvek
nyelik a fényt, mozdul az üzenet.

Magamhoz ölelek minden láthatót.
Csontos Márta
A látóhoz
Elképzelem, ahogy álmodban párnámon van fejed,
érzem jelenléted, derekamat átfogó kezed.
Viruló bujazöld kertben nélküled minden hideg,
s addig nyugodt a röpke álom, míg átfog a kezed.

Nem a szívemet takarja majd szelíd mosolya
félek: fogom-e még hallani egyre halkuló sóhajod
mert tizenkét napja már csak a telefon susog helyetted
az is csak akkor ha én hívlak fel te egyszer sem kerestél…
félek: fogom-e még látni egykor ragyogó arcod
vagy költözöm valami titokzatos égi tájra
hol nem találnak rám a nappalok éjjelek
félek: átölelhetlek-e még szorongás bűntudat nélkül
megtanulod-e hogyan kell megbocsátani szeretni
félek: gyűlölnöd könnyebb leszoknod róla
nehezebb és visszavonhatatlanabb mint bármely élvezetről
italról kávéról cigarettáról drogról…
félek: a bárányok közé farkas somfordált
a búza közé konkoly gyom bogáncs
félek: „a köldökig érő pipacs-tengerben gázolva”
már meg sem próbálok átjutni szerelmedért
mit régebben naponta megtettem volna
mert kiszáradni látszik medre durva kövek olcsó kavicsok
horzsolnák véresre mezítelen talpaim
félek: kereszten fogom végezni fejjel lefelé
mint Péter apostol önként fogom kérni józanul
tisztán félelem nélkül nyakamban Mária a medálon
nem a szívemet takarja majd szelíd mosolya
hanem nyugodt égtiszta megbékélt szent homlokom
                                                                               
Ketykó István

Ütött, kopott Károli-bibliát
s egy kötetnyi József Attila-verset –
hátizsákomban vittem a hazát,
két ingem közé belefért a nemzet.

Sepetovka
[1962 e.]


Vihar Béla
Önarckép 1942

Valami szösz szállt a levegőben. Talán nyár, talán fűz. Köhögtem tőle, de nagyon. Pont a kocsma előtt lettem annyira szomjas, amit már nem lehet kétszáz méteren át kibírni. Bementem, köszöntem, óvatosan. Mert ott hírtelen rájöttem, hogy azoknak az embereknek, akik ott ücsörögtek, én többnyire csókolomot mondtam addig, de az ember mégsem köszönhet egy kocsmában így, férfiaknak, még akkor se, ha először tért be. Hivatalosan. Mint fölnőtt. Attól lettem fölnőtt, hogy munkából jöttem. Az erdőből, ahol gallyat szedtünk a többi szünidőssel meg a cigányokkal.
Szép kocsmánk volt. Balog Péter, aki építette, járt Írországban, vagy hol, és elhatározta, hogy olyat csinál, mint amit ott látott. Vagy legalább hasonlót. Nagyon jó fával borított mindent, szépek voltak a képek, fénylettek a csapok, nagyok és kényelmesek az asztalok, szinte fölemelhetetlenül nehezek a székek. Persze láttam én ezt már, mert küldtek néha kocsmába, ha ritkán is, ha csak cigiért is. Körülnézhettem. Már akkor föltűnt, hogy egyet nem sikerült Balog Péternek: nem ültek egy asztalnál az emberek. Hanem mind, külön-külön. Szinte. Mondta is, sokszor, hogy kár ebbe a népbe ilyen jó hely.
                                                               Tovább>>>

Andrassew Iván
Veres, vörös háttérrel


Dolgos keze csak lóg a levegőben,
ám a múlt könnyeit még ringatja a szél.
A hittel vett időről már nem sző újabb álmot,
csak meséket múltról, a máról,
vagy a jövőről, és egy szép világról,
melyet még hív, megalkot, vagy taszít,
és időnként asztalmorzsákról beszél.
Kincsként hitt életekről szól,
az édenkert foszlott gyümölcséről,
mely egy éjszaka  alatt szült igazgyöngyöket,
miközben törött cserepeit
tartja titokban párnája alatt!

Súlyos feje még viszi előre.
Dülöngélő léptei útján
árnyékokat idéz.
Markában az  esze, már nem küzd,
de mégis fátylat lebbent
fényről-éjszakáról,
falevélről - napsugárról,
és igaz szeretetről beszél.

Szeged, 2010. május 21.

                           I.

Ennyit, Uram? Mind a műért? Istenem,
akkor már azt se nézem, az vagy-e nekem,
vagy a másik. Megegyeztünk.
Törpe valóm százszorosára
duzzadhat, nyelhet, töltekezhet bizalommal,
s bőven ráér versem is – mi az?
még ez is tisztáznivaló –, a bizonyítás.
Előttem a kényelem birodalma, méretarányos
országtérkép, legelve, hízva baktathatok gyepén,
fűszálat diófához, forgácsot fogalomhoz mérve napestig.
Minden a helyén, a kép a kéregre ráterítve,
a nyomtatvány nem hagy nyomot,
minden szóra sem érdemes buckát jelöl valami pont,
minden kifigyelhetetlen esetlegest számon tart a térkép.
És én majd egyeztetek, átlót, sugarat,
érintot húzok… főleg csak érintot.
S végül elém áll valamely pazar ábra, szavak erdeje,
a világ három emelete, a belső várkastély.
Mondhatom akárhogy – akárhogy? –, az az egész
úgyis roppant szervezet lesz, amelyben
végre minden mindennel összefügg…
Összeköto vonalak hatványozott, örök rendje,
az enyém, az enyém. Fölnézek róla,
a nyelveken szólás is megadatik–
addigra immár megadatott –, s összetett igeidők sávjai
osztják fel igazságosan birodalmam…
csakhogy ne egyszerre,
ne segíts rajtam akkorát, én kéjesen elpiszmogok
az elemzéssel, ragasztással, vonzatokat tanulok,
s majd magamban tornyot építek szótáraimból.
S majd a legvégén – Uram, harminc, ötven év? –,
ha visszanézek ábrámra, hagyd eldöntenem,
hogy kezdjem-e végre a szószaporítást,
vagy a létrejött mű-e a művem. S befejeztem.
Bárdos László
Oblomov esélyei

Látom szirma pereg
Virágzó fának
S már gyümölcsöt ringat
az ág
Bár hullik magva
Hol hétágra süt a Nap
Hűvös idők szelében is
Itt lebeg mézga illata
D. Nagy László
HŰVÖS IDŐK SZELÉBEN
(Liszt Ferenc: Nuages gris)

Felhők lefittyedt bőrredői
a golyvás alkonyati égen –

valaha másnak láttalak
most – lüktető hüllőtoroknak

– míg nézem hogy pattannak el
a fények mint zongorahúrok

lehajtod tarajos fejed
megvillan ősgyík-fogsorod –

valaha másnak láttalak
most – már tudom hogy elemésztesz

leszek hókása sár az olvadás
bádogzajában szürke zengés

– leszek a végsőt pattanó húr
vemhed az éjszaka előtt

(1986)

Baka István
Szürke felhők
Éji lepke szállt szobámba
tárva ablakom -
hívja őt a lámpa lángja,
-   könyv az asztalon.

Lámpafényben itt keringett
űztem hasztalan
röpke szárnyát úgy vigyáztam
hess, kis oktalan !

Kint a holdsütötte úton
halkan járt az Éj
élet támadt fűben, fában
- vágy és szenvedély.

Szívemben is vágyak égtek,
tudtam – hasztalan
álltam ott a nyári éjben
- némán, egymagam.

Éji lepke csak keringett
szárnya lángra gyúlt -
mint szívemnek síró vágya
ő is porba hullt.

G. Ferenczy Hanna
Nyári éj
Tenyerével összesöpörte az asztalon szétszóródott dióbél morzsákat és kidobta a kerti útra a madaraknak. Majd megtalálják, ha pirkadatkor inni jönnek a kis tóra. Sokféle madár járt a szomját csillapítani erre a kis földbe süllyesztett medencére. Gerlék, galambok, fekete rigók, cinegék, meg verebek csapatostul. Télen olykor még a varjak is meglátogatták. No meg az átvonuló fenyőrigók. Gyakran egymást riogatva rajcsúroztak a kert bokrai között, hiszen a környéken alig volt olyan hely, ahol vizet találtak volna. S ha már itt voltak, odaszórta nekik a konyhai hulladékot is, hogy minél tovább gyönyörködhessen bennük.
                                                         Tovább>>>
T. Ágoston László
Diótörő
Egy édes érzés áramlik belülről.
Tegnap még este volt, sötét, hideg,
de most lehullt a hályog a szemünkről.
Neked mondom csak, más nem érti meg,

hogy jólesik, ha néha feltolulnak
emlékeink, és nincs bennük ború!
Ajtót nyitunk jövőnek és a múltnak.
Szívünkben béke van, nem háború.

Te is emlékszel arra a fiúra,
ki egyszer régen a városba jött,
és büszke volt a piszkos kis falura?
Ma már repülni tud a föld fölött.

Egy társaságban egyszer azt mesélted,
milyen mély volt a Madarasi-tó;
de nem hitték, pedig nagyon remélted.
Másoknak az emlék nem látható.

Ilyenkor nem gondolok semmi másra:
a percre, amikor megláttalak.
Szeretnék elmenni az állomásra,
ahol nap mint nap téged vártalak.

A nap ragyogja be az ég homályát.
Szines ruhába öltözött a kert.
Eljött a perc: a természet csodáját,
fényét és titkait dicsérni kell.
Bittner János
FÉNYBEN ÁLLVA
Arcok jönnek, szolgálnak, s múltba mennek.
Csúffá lesznek szépnek képzelt szerelmek.
Nézelődöm. Bilincses időm töltöm.
A Nagy Börtönben sok-sok kicsi börtön.

Az akác szép volt  -  dünnyögöm magamban  -
mikor virágzott, s dús-kék pillanatban
fehére omlott remélő szemekbe.
Azt a reményt nincs-remény eltemette.

Ma minden fáj. Rengő csillagvilágok
idegmélyről riogatják az álmot.
S holnap is minden fáj majd, régi fénykép
a földre hull, legyőzött volt-merészség.

Az Anyag fáj. S hogy nem békül a Lélek
és az Anyag. Vagy végképp semmivé lett
a Lélek már, s csak Anyag, tehetetlen,
pusztul, s pusztít, egyre kegyetlenebben?

Kis bolondok előtt ajtóm bezárom,
én, Nagy Bolond,  -  egy Könnycsepp a világom.
Benne látok mindent,  -  de oly hiába!
A nagyvilág a börtönök világa.

Dalt dünnyögök. Bilincses időm töltöm.
Frisszöld akác szép volt fénysütött földön.
Fehér virágszín szárnyalt volt-szemekben.
S a volt-remény... ó, az felejthetetlen!



Lelkes Miklós
A NAGY BÖRTÖNBEN
                                              A fölséges nép majd fölveti fejét,
                                              ha megunta már a sok handabandát,
                                              és vereségeinek sok ünnepén
                                              nem bújik és fél, de hallatja szavát.

                                              Közös szégyenünk lett, ím, a hallgatás;
                                              s az már lázadás, ha mégis van szava
                                              néhány igazabbnak, aki látja már,
                                              hogy világhordája ellen egymaga

                                              kevés, mint tatár ellen is EGY király
                                              a Muhi pusztán, hol a belső viszály
                                              lett győzedelmes, nem Dzsingisz és Batu. -

                                                                        *

                                              Bár az ember lelke Jézust kiáltott,
                                              de Barrabás lett a kiválasztott.
                                              S Pilátus széttárta hatalmas kezét.
Szenti Ferenc
Az ember kettős hangja
Az emberélet útjának felén
egy szakadékhoz értem én.
Megcsúsztam, zuhanok bele.
Hé, ez csak az életem fele!
Méltatlankodva nézek az égre:
már a felénél vége?!
Odafent filmeket néznek.
"Vége az I. résznek."
Mándy Gábor
Félidő
csodálom a gyümölcsfákat
a perzselő verőfényben
hiába szomjaznak
tehetetlen epekedve
szinte haldokolnak
a levegő is reszket körülöttük
de ők gömbölyítik alázattal
szomjat oltó gyümölcseiket
mintha a hit tartaná
az életet bennük
s a remény
hogy egy-egy forró nap után
jön az este
harmatgyöngyös
enyhülete

Mészely József
ESŐTLEN NAPOKON
Kattints, a kép nagyítható
A korahajnalban ébredő, tavaszt váró madarak dala csobog, csivitel, csacsog úgy, mint ez a régen hallott hang a telefonban. Galagonya eleinte nem is a vonal másik végéről felhangzó szavak értelmét fogta fel, hanem az ifjúság izgatott szívdobogásként dübörgő, dinamikus lüktetését.
Azért lassacskán, ahogy álmából felriasztott agya letisztult,  kezdte felfogni imádott keresztlánya szavainak értelmét is, miközben a maga részéről, mikor erre a szóáradatban egyáltalán módja adódott, egy-egy köhintéssel, hümmögéssel, vagy a gégéjéből kibocsátott egyéb zörejjel  igyekezte jelezni a jelenlétét az amúgy meglehetősen egyoldalú párbeszédben.
                                                                Tovább>>>
Péter Erika
Engedd, hogy hozzád bújjak
Dörömböl az ég,
és nyakamba fújja
a szoknyám a kíváncsi vihar,
és véresre mossa az orcám a zápor,
és villódzva csápol az égi zenekar.
és villámok verdesik remegő vállam,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked.
Engedd, hogy hozzád bújjak.

…és terjed a tűz,
és szőkeségem lángol,
pirossá parázslik a fénytelen arc,
és látom a parton a lávaköveket,
a fortyogó folyót, a vad vöröset,
és a kráter-közelben potyog a pernye,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked.
Engedd, hogy hozzád bújjak.

…és remeg a Föld,
és megrepeszt hegyet,
kitátott száj lesz a szomjazó város,
és a kutak vize posványos, sáros,
és romokká válnak a védtelen házak,
és alatta várnak már kihűlt életek,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked.
Engedd, hogy hozzád bújjak.

… és indul a víz,
és csillapít tüzet,
már nem pusztít ártatlan lényeket,
és a tört repedéseket eltömi,
és nyugszik a Föld, és az ördögi vihar,
és minden kihal, mint fénytelen szemek,
és tombolnak kéretlen kísértetek.
Én itt vagyok neked.
Engedd, hogy hozzád bújjak.




Kajuk Gyula
Swédasztal, lengyel módra
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.

Dr. Bárdos László                    
   irodalomtörténész                   

Csizmadia Sándor
1871-1929
AZ ÉN ÉLETEM PÁRJÁHOZ

Érzésem hozzád szűzi, tiszta,
Ha nem tudom is úgy elmondani;
Mit árt a nap égő tüzének,
Ha akadnak is barna foltjai?
Szerelmünkön az élet durvasága,
Ha itt-ott olykor fájó rést ütött:
Kettőnknek mindig ifjú-éltű vágya
Megint örök hűséget esküdött…

És harcban állva az egész világgal,
Ha érdem nélkül is bántottalak
Hidd el, míg lelkünk ez egekbe szárnyal:
Szívünkben nem teremhet meg salak.
Tudom én: bár szeretlek – bántlak,
S ha bántlak akkor is szeretlek –
Íme, hol mártírok tanyáznak:
Emléket állítok nevednek…

Amit itten bús nappalokban
Tán elkacagtam, elzokogtam,
Vagy csillagokkal teljes fényes éjen,
Feketét róva buzgón a fehéren
Szép sorban, napról-napra írtam —
Akármilyen te nem pirulj miatta:
Úgy írtam én, ahogy a lelkem adta…
A törpeség bár rossznak lásson,
Nincs nékem semmi a rováson,

Ha bánt is mást a cselekvésem,
Erkölcsömet azon nem mérem…

Magamnak alkotok erkölcsöt,
A poharamba magam töltök,
De ki is iszom azt fenékig,
Bár mások botránkozva nézik…
Mi jó, mi rossz, magam ítélem,
S bírálatát
Én senkinek sohase kérem…

E néked szánt sorokban
Az együgyű, a jámbor
Pikantériát is találhat…
De te tudod: csak azt akartam
És is csupán rögzíteni,
Mi nagy, nemes, magasztos,
És ami legfőbb: emberi…

Vedd mind ezt olyan tisztán , édesem,
Mind ahogyan én érezem.

Lesz még tavasz a tél után
De nem nekünk:
Csupán a múltra tartozik
Az énekünk…
Száz év múlva is énekel
Pacsirta még hajnalon
De akkor már se te, se én
Nem hallhatom…


1.
Nem egy telet, nem egy nyarat
Éltem én már teveled,
Mégis olyan a szerelmünk,
Mint a nyíló kikelet.

Bár a reggel régen elmúlt,
Délen halad már napunk;
A mezőkön harmat ragyog
S pacsirtaszót hallgatunk.

És ha egyszer ránk borulna
Majd a fagyos, szürke tél:
A szívünkben akkor is még,
A tavasznak lángja él…


6.
Szobám kicsiny, hát nem csoda,
Ha nem férek el benne;
Lehetne az hatakkora,
Tudom, mégis szűk lenne.
Az ajtaján erős a zár;
Mindegy! Jön őr, nem jön? Hiába!
Mire becsuk, már akkorára
Az én lelkem jó messze jár.

Pedig nincsen itt rossz világ!
Van rendes, jó ebédem.
Kenyért, dohányt, gyújtót, pipát
Készen hozzák elébem.


36.
Ahogy az évek
Fejünk fölött elvándoroltak,
Nem voltunk mi soha
Kedvencei a sorsnak.
Nekünk nem szólott
A reggelt hirdető madárdal,
Lépten-nyomon csatában
Álltunk mi az egész világgal.
A szükség volt egyetlen társunk,
Kenyérre csak akkor találtunk,
Ha izzadságunk hullt a földre,
Ha kezünket keményre törte
A munkának zsarnok igája
S vérünk csurgott reája…

Láttunk mi zord telet
És pusztító fagyot,
Késő deret, mely a fa ágán
Egy bimbót sem hagyott.
Rohanó viharoknak
Vad ereje elsőbb minket talált,
S csak azután öntötte el
Folyó lángjával a határt.
Kívülről jött örömnek
Arcát nem láttuk mi soha,
A bú, keserűség volt
Kicsiny fészkünknek
Állandó lakosa,
És nem volt oly hitvány alak,
Ki hozzánk nem törölte volna
Szennyel lepett rossz bocskorát,
Pehelykönnyű értéktelenség
Vihara taszított idébb-odább.
S bizony kevés vigasztalás,
Érzéketlenül hinni, hogy
A legdrágábbat, a legtisztábbat,
Legjobban fogja a piszok.
A megbántás öl, gyilkos,
Bár lassan, mint a méreg,
De annál biztosabban,
Minél kevésbé
Érdemlenéd meg.

S ha ennyi baj között,
A lelkünk egyre gazdagabb:
Legyünk büszkék,
A boldogságnak kincse,
E kristálytiszta zuhatag,
Önszívünkből buzog, fakad…

                 A lokomotív*

Szikrákat szórva, lángokat lehelve,
Csattog, prüszköl a néma síneken;
Bősz kedve mintha csak a vészbe telne,
Száguldva jár, és tombol rémesen.
Acélkörmét a sínbe vágja,
Hogy az nyög és felsír bele,
A felhős éj búgó szele
Jaját széthordja a világba…
S a szörny rohan tovább, tovább,
Hegyen-völgyön pusztákon át,
Hol ember is csak néha jár,
És dühe nem ismer határt.
Bár izzadtsága nagy cseppekben hull,
Tiporja a szegény sínpárt vadul.
S a sínpár megreszket a támadásra,
Testét riadtan a lágy fölbe ássa,
De menekvése ám még sincs neki,
A szertehulló szikra égeti…
A szörnyetegnek acélkarja
Csikorgó dühvel tépi, marja
– hogy itt-ott még a húsa is lemállik –
Előtte nincsen irgalom halálig.
S panaszba tör a sín fájó siralma,
És elsikoltja a zúgó viharba:

Ez hát a hála?!...
Az öt világrésznek hol az a tája,
Hová még el nem vittelek?
Virágos, lombos ligetek
Illatjukat szórták utadba,
Madársereg dala fogadta
S kísérte gyors futásodat…
A büszke tölgyek megcsudáltak,
A vándor-felhők is megálltak.
S teljessé én tettem uralmad,
Hogy egy istenség lett hatalmad.
Meredek, sziklás bérceken,
Hol csak a zord halál terem,
Csatákat küzdve száz veszéllyel,
Leomló kővel, éjsötéttel,
Ölemben vittelek én téged át,
Mint jó anya a kedves magzatát.
Versenyt futva a szálló széllel,
Csak énvelem érted a célt el.
S ez most a hála?!...

Amaz pedig
Felel nagy hahotázva:

Mit ér nekem,
Ha a földet körül ölelhetem?...
Hogy átrohanva száz határon,
A bércet is, a síkot is bejárom…
Mosolyoghat felém a fű, virág,
Nekem teremhet minden lombos ág;
Hátat fordíthatok a vad viharnak,
Arathatok ezernyi diadalmat,
A cikázó villám is irigyelhet,
Hogy versenyre velem még ő se kelhet…
Te adsz nekem mesés gyors szárnyakat –
De te is raksz rám súlyos láncokat,
Lehetnek céljaim magasztosak, nagyok,
Mit ér, ha érzem, hogy csak hitvány báb vagyok?!
Az aranyos, a sugárzó vidéken
Úgy elrohanok, hogy még meg se nézem;
Mert nincs idő, űz-hajt két vaskarod,
S ott járhatok csak, hol te akarod.
Egyszer vihetne önakaratom,
Száguldhatnék vidáman, szabadon,
Habár utam a biztos vészbe vinne,
S az enyészet borulna tetemimre…
Hiú diadalokra nem,
A szabadság édes csókjára vágyom;
S utamban állsz, miattad nem találom.

Lángok lövellnek két szeméből,
S a szörny rohan tovább, tovább,
Hegyen, völgyön, pusztákon át…
Bár izzadtsága nagy cseppekbe hull,
Tiporja a szegény sínpárt vadul…

Hajnalban, 1905




* Szövegforrás: Századvégi költők, Bp., 1959, Magvető Könyvkiadó, II. kötet, 243—246. o.




A versek szövegforrása: Csizmadia Sándor: Fogházi levelek. Költemények a feleségemhez, Bp., 1906, Világosság Könyvnyomda Rt.


Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.

Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,  
Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József, Gellért Oszkár,
  Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta, Lévai József,      Kis Ferenc, Komjáth Aladár, Kún József, Ladányi Mihály, Kerényi Grácia, Czóbel Minka,
Szépkúti Miklós, Kemény Simon, Pásztor Béla, Farkas Imre, Jankovich Ferenc, Takács Imre

Áprily Lajos
"...az igazat mondd, ne csak a valódit" JA
62.
Ismered azt az embert?

Mocsárfenéken szennyben fekszik…
Hajnaltól késő napestig
Vívta egykor borzalmas harcát
Reátörő sok ellenével…
Ők tudják mért: vesztét akarták.

Szeme majd nyílik, majd lezárul
És domború, nagy homlokárul
Verítékcseppek hullanak alá;
A belső harcnak hordozói.
A szelés mellkas süppedt, horpadt,
Alatta immár nem lobolnak
Az érzések szent lángjai.
Meg-megvonaglik óriási teste,
Minthogyha még támaszt keresne,
Mintha még élni is szeretne…

Halálos csend borul reája,
Körülrajongja nap sugára.
Sáros haját a gyönge szellő
Szelíden megkerülgeti,
De minden mindegy már neki.
Még él, de azt se tudva már…
Pedig míly szép az élet!
A csattogó madárdal,
Langyos tavasznak sugárzása,
Forrósága a tüzes nyárnak,
Színeknek lágy harmóniája,
Az összmozgás zsongó zenéje,
Napos felhő, szakadó zápor,
A falevél, a kis bogár,
A völgy, a hegy, a messziség…
És milyen szép az asszony
Mind egytől-egyig:
Mert egyforma mind valahány,
Egyik a másiknál többet nem ér…
S a szerelem, ha minden perce más is,
Avagy hosszú életre tartó;
Mindenik szent, bár minél rövidebb,
Annál nagyobb és lángolóbb.
S milyen a csudás gondolat,
Eszmék vívódó harca!
Vagy a nyugalmas béke
Mi szép a csúnya is!
Milyen kicsiny a nagyság.
És óriási a törpeség!
S míly ostobaság mind valamennyi,
De legbutább a látás, a hallás,
Megérzése a jónak, szépnek!

Az ember sóhajt:
Mért nem születhetett
Vaknak, süketnek,
S minek van keblében a szíve,
Vagy mért nem halt meg idején,
Születésének hajnalán?!

Valamikor nem így volt.

Voltak nagy vágyai,
Magasra szálló szűz reményei,
Valósulásra váró álmai,
Örökéletűnek hitt eszményei.
S mindene volt nagy bőviben –,
Ami nem ér egy fagarast…
De nem voltak jó öklei,
Rúgásra erős lábai,
Kapaszkodó nagy karmai,
Csúszásra képes tagjai,
Hízelgő hang, gerinctelen derék;
Nem volt abból lám semmije,
Mi együttvéve kincset ér…

És jött a harc…
Hol a nap elsötétül,
A képzelt égnek peremérül
Komor felhők tolakszanak;
A nagy természet
Minden kis porszemére
A félelem szívszorító
Aggódása, nagy csendje ül…
És ő ott állott megremegve,
A sötétségben egyedül.

A föld titokzatos száz rejtekéből
Föltörtek a rossz szellemek,
Vagy azoknál is rosszabbak: –
Az emberek…
Sokan, ezren, százan,
Millióknak milliói.
Reárohantak nagy haraggal,
Fogat csikarva, száz körömmel,
Káromlással, szitoközönnel.
Követelték ordítva, bőgve,
Hogy célját soha el nem érve
Tűnjön le a homályba, mélybe.
Ha van lelkének vágya, álma,
Gyilkolja mind durván rakásra.
Lázát kioltsa akaratának
Állítson föl otromba gátat:
A szenvedélyét mind kiölje,
Ne gondoljon soha örömre.
Hite, erkölcse ne legyen más,
Csak az, ami a másoké,
Szíve ha ezerakkora,
Nagyobb tűzzel, lánggal ne égjen.
És úgy szeressen, úgy gyűlöljön,
Mint másoktól látja itt e földön.
Ne legyen isten, aki
A világot újjáteremti;
De legyen árnyék, nulla,
Épp olyan, mint a többi senki…

És most már száz tövissel
Ezer sebében:
Senkivé lett, salakká
A bűzhödő mocsárfenéken.

Ismered azt az asszonyt?
Párjának roncsolt kebelére
Jajjal zokogva ráborul;
Könnyének minden cseppje átok,
Síró szava a veszett életé.
Mit nem tenne emberéért,
Ha csak tudná, miképpen kezdje el?!
Kit zúzzon össze, kire törjön,
Kiben lássa e pusztulás okát?
Hogy szembeszállna a világgal –
S tehetetlenül sír, zokog.

Miért kellett összeomlani
Az ő hatalmas istenének?
E csudát milljó évig élve
Nem értené meg.
Mi volta bűne, mi a vétke,
A nagy jóság, a szeretet,
Hogy mindenkit befogadó
Szívével nem gyűlölhetett?
Eszmékért harcolt? Ó, ha tudnám,
Mi az az eszme, hogy segítenék!
Ha tudnám, hogy mi gyötri, bántja,
Mi ítélte ily csúf halálra!
Ha menthetném sírással, könnyel,
Ölelésemnek melegével,
Csókomnak forró záporával,
Piros vérem tűzerejével!...
Hasadt szívemnek rongyaival,
Ha kötözhetném sebeit:
Tudom föltámadna még,
Tudom akkor örökre élne…

Az ember vérben, fagyban, sárban,
Halódva vonaglik tovább;
S az asszony semmit meg nem értve,
Sikongva sírja átkozó jaját.

Te jó, édes, szépséges párom,
Hűséges asszony, igaz feleség:
Ismered azt az embert? –
Ismered azt az asszonyt?...


Apámra gondolok

Kövön ülök az esti hűsre várva,
a nyúló árnyékot figyelgetem.
Visszagondolok rég-halott apámra,
kinek korához már közeledem.

Így ült, talán az árnyékot figyelve,
a városvégen, korhadó padon.
Megcsillapodva, sorssal nem perelve
el-eltűnődött múlton, holtakon.

Csodálkozott - mert nyolcvan volt az éve -
az aggastyánná őszült gyermeken.
És néha úgy nézett a messzeségbe,
mint aki túlnéz már az életen.



Tavaszi viharok

Ó, hogy szeretem a viharokat,
mikor heves tavasszal erre járnak,
a mennydörgésük nyájat riogat,
vizük üdvösség a szikkadt határnak.

Lelkem meglebben nyughatatlanul,
ha zúg a záporszél a sűrü fákon,
s a villámban piros fényben kigyúl
s visszalobog kiégett ifjuságom.

Nyírfa voltam

Azt álmodtam, hogy nyír vagyok
s ezüst kéreg borítja testem,
tövemnél forrás-ér gagyog,
levelem a fényben feresztem.

Csúcs-ágamon rigó fütyül,
erőm feszül a mély gyökérben,
s finomlombos gallyamba gyűl -
s kérgem alatt zsong-zsong a vérem.

Egy karcsu kéz hajlik felém
s a kérget késsel megcsapolja
s forrást buggyant a kés helyén,
minthogyha bor kútfője volna.

Sebemből friss öröm fogan:
szép, szomjas száj csókolja nedvem.
S éjjel suhogok boldogan
egy vad tavaszi fergetegben.


Chopin
Nocturne No: 21
Jean Alexis Smith
zongora

Hómezőkön is túl...

Maholnap őszi ködben áll a házunk
s körül a fák is mindmegannyian.
S túl őszi tarlón, hómezőkön is túl,
valahol messze jön-jön a fiam.

Nyárban fogant, tavasz világra hozza,
rózsás fülébe április kacag,
s nem olt halálos bánatot szivébe
hervadt levél és őszirózsa-szag.

Pici vendégét egypár kurta évre,
már várja őt az Élet-szálloda,
a nagy chaos-ból vakmerőn kiválik
s majd, büntetésül, visszatér oda.

Új lét csirája, első rózsabimbó,
kis álmodó az anyaszív alatt,
zsarnokságod hatalmát máris érzem:
bilincsbe verted mennyi vágyamat!

Ó, mennyi álmom, mennyi tervezésem
széttépte apró, nyugtalan kezed,
mondd meg, mit adsz majd érettük cserébe?
mit adsz nekem, ha Párist elveszed?

Talán a sok feláldozott reményből
tebenned szomjúság és vágy fakad
és évek múlva majd valóra váltod,
amit a sors ma tőlem megtagad.

Amíg anyád bágyadtan zongorázik
és gondol néha elmerengve rád,
s künn ősz van -: fejét tenyerébe hajtja,
jövődbe néz és mit se lát apád.

1912. október
Patroklos alszik

A halott Ady emlékének

...S amikor a nap láng-arany szekéren
a borszínű tenger-habokhoz ért,
kigyúlt a harc a patamarta téren
s égig csapott a holt Patroklosért.

És vég nélkül viharzott róna-hosszat:
pajzs öble döng és dárda-hegy zuhog,
zivatarától sírva hajladoznak
a vérbe gázolt tamariszkuszok.

És túl szekér-dörgésen, harci lármán,
szitok közül a győzelem kicseng:
"Mienk!" üvölti s ittasul a dardan
s a myrmidon rá visszazúg: "Mienk!"...

...Patroklos alszik. Barnabőrü testét
vér szalagozta s roncsoló kerék.
Bozontos melléről durván leszedték
napcsillogású büszke fegyverét.

Ő itt a béke szent holtak-szigetje,
dühödt sörényű tengerár felett,
márvány-öböl, amelyben számkivetve
a némaság örök horgonyt vetett.

Ó, Patroklos nem volt még ilyen árva,
bár birtokáért bőszült torna folyt -
homoksebezte, halott ajakára
azért fagyott a furcsa, torz mosoly...
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Új hős

Köszöntöm őt, elszánt unoka-sarjam,
kit nem riasztott tűz, rom és cserép:
felénk indult a meglobbant viharban
s most szűz lábbal feldúlt földünkre lép.
Picike hős, patyolat pajzsa, vértje,
nem élt romunkban, mely lassan kiég.
Szent a keze, mert embervér nem érte,
s mert megváltó lesz minden szűziség.


Juhászkutya

A bükkön nyugtalan szajkó rikolt,
a martokon vereslik az eper.
Az út mellett, az epres fű között,
egy fehér bundás nyájőrző hever.
Autó jött s benne meglobbant a vér,
a vad, szemfog-villantó akarat:
mit keres ez a rém a havason?
A harc rövid volt. Holtan ott maradt.
Kakukkszó száll a vízzúgáson át,
idekongat egy kolompos tehén,
liheg a gyík egy napfoltos kövön,
arany légy jár a holt állat szemén.
A legelőn a turma messze jár,
árnyékot nőtet már a délután.
Szenes ember jő, ránéz, megy tovább,
ki tűnődnék egy elnémult kutyán?
De mikor minden juh kosárba tér
s rémrejtő éjjé nő az esthomály,
s hallgat a mindig-éber strázsa-szó,
összébb húzódva megborzong a nyáj.
1887-1967
Két ácsfiú

A szomszéd ács ma koporsót szabott,
az ágyán ott feküdt a kis halott.
Úgy hívták azt is, hogy "az ács fia",
egyéves volt, s meg kellett halnia.
Nem tudta még, mi a rabsors, robot,
s tán tejről álmodott, ha álmodott.
A régi ácsé harminchármat élt,
csúcsokra nézett és hegyen beszélt,
és arról voltak boldog álmai,
hogy meg tudná az embert váltani.

Örökség

Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szivébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott -
Apám kacagott, kacagott.
Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával, úgy aludt el -
Apám kacagott, kacagott.
Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szivembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája -
s apám kacag, kacag.
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyíthatóKattints, a kép nagyítható
Kattints, a kép nagyítható
Vadlúd

Felettük az acélos fényü kék,
alattuk a bükkerdők bíbora.
Acélos rend a nyílhegyek sora,
az ék.
De nem a rendjük érdekel. Ma nem,
az a legelső fogta meg szemem:
az él.
Miben lehet különb a többinél?
A szárnya gyors? Iramvonala szebb?
Viharérző szimatja élesebb?
Az ösztönből sugárzó céltudat?
Mindegy. Élen jár és irányt mutat.
Jaj volna, hogyha célt tévesztene,
ha szédítné a roppant égi tér
s ha nem fékezné ritmus-ösztöne.
De nem szédül. Az ék is tudja jól,
s ha élhelyéről néha visszaszól,
a népe bízó hangon válaszol,
egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér.
Az Úr előtte nem lobogtatott
sem fényes felhőt, sem tűzoszlopot,
de ismerőse földi s égi jel:
a hajnalfényben úszó földszagok,
a fároszként szikrázó csillagok,
városmorajt és tengerzajt figyel.
Még látom: bátran és gyönyörüen
hasítva húz a kristály-derüben,
és felkiáltok és megszólitom:
Vadlúd, ki szállsz most rom-hazám felett,
melyet remegtet még a rémület
s görcsökbe torzít még a vériszony -
vadlúd, akit a menny már fénybe szőtt
a messzeségben -, utánad vetem
borzalmaktól sötét tekintetem,
s rendet jelentő bölcs erőd előtt,
amelynek útján nincs se harc, se vér,
Vadlúd, te Mózes-lelkekkel rokon,
meghajtom sújtott ember-homlokom.


Fekete lány, II

1

Lendül a hab, s a part falán
ezüstsarkantyús lába dobban;
nézd, fürdik a fekete lány,
fekete lány fehér habokban.

Elszenderült a bú szemén,
hullámba hull ma teste, lelke,
hullámos hajú vőlegény
milyen erősen átölelte.

De nézd: sötét erdők között
nagy, ordas fellegek szakadnak,
s jön árja záporöntözött
görgeteges hegyi pataknak.

Haragos, szennyes áradat,
a medrét örvény-karmok ássák.
Kérd meg a hökkent gátakat,
gáncsolják a vizek futását.

Ne essék folt fényes haján,
iszapos ár hozzá ne érjen:
fekete lány talán, talán
utolszor fürdik - hófehéren.

2

Fekete lány, nem hallja?... távol
két fűzfasor közt zsong a gát.
Teste ragyog a napsugártól
s fiatalon látom magát.
Reám lehelt a tiszta bája,
féltettem, hab-locsolta lány,
ne érje árvizek vad árja
s ne essék folt fényes haján.
Jaj, jöttek áradásos évek,
irtózatot, halált hozók,
virág-irtók - viharsötétek,
földrengetők, vérszomjazók.
Láttam kedves fők sűrü vesztét
ragadozó évek során.
Melyik barlang bújtatta testét,
hogy megmaradt, fekete lány?

Kerget az ősz

Kertünk felett felleg rohan,
szél rázza már a tört hidat.
Vizedről, játékos fiam,
hozd el már kis hajóidat.

Vitorláid gyanútlanul
vesztükbe mért indítanád?
Ártó, hideg viharba fúl
a sugaras robinzonád.

Szél fosztogatja holt nyarad.
Szabad fiam, szabad madár,
csukd össze könnyű szárnyadat:
jégfedeles kalitka vár.

Az erdőszél felé se menj,
az észkos oldal csupa dér.
Lejtőidet köd önti el,
zörgő, gonosz tüskéivel
megindul az ördögszekér.


Oedipustól kérdezem

Te bölcs voltál, s szemednek fénye tiszta,
családod és Thébád volt mindened.
Mondd, nem kivántad néha-néha vissza
magad-kivájta fényes két szemed?

Bolyongva arcod szörnyü két sebével
botlasztó, ismeretlen útakon,
többet vallott a virradatlan éjjel,
többet láttál a végzetből vakon?

S ha voltak éber álmu vízióid,
láttad-e a Kithairon homlokát,
hajnalban fénylő felhők lobogóit
s megragyogó királyi palotád?

Vagy csak a belső rémeket figyelted,
míg tántorogva jártál szerteszét?
S ha tőlük olykor borzongott a lelked,
szorítottad Antigoné kezét?




Nulla dies sine linea

Csak egy vonal, mondod, csak egy vonás,
a holnapról egy percnyi látomás.

Csak egy jelecske, könnyű és finom,
mint homokos parton a lile-nyom.

Csak egy rovás, amelyet karcsu kés
egy kékes-szürke bükk kérgébe vés.

Egyetlenegy sor egy üres lapon,
mely túlfut majd az elbukó napon.

Csak egy vonal - rettent a pusztaság -
Ó, hiuság, hiuság, hiuság!

Marasztanád magad, boldogtalan,
s csillagok hullnak-tűnnek nyomtalan.


Ferenczy Károly: Október
Ferenczy Károly: Festono
Ferenczy Károly: Fatörzsön ülő férfi
Ferenczy Károly: Kődobálók
Ferenczy Károly: Orfeusz
MEGJELENT
Ferenczy Károly: Nyár
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Kaskötő István
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Magyarországon május 29.-e óta új kormány van hatalmon, új kormány, új kurzus. Pont ezzel az új kurzussal van a baj, mert alapvetően nem is új, hanem részben visszatérés a Horthy korszak „nemzeti-keresztény” eszmeiségéhez. Azt jól tudjuk – már aki – hogy hova is vezetett ez a „nemzeti-keresztény” eszmeiség. A "keresztény" ebben a szóhasználatban nem Krisztus követét jelenti, hanem "nemzsidót", mely a mai politikai jobboldalhoz köthető pártok felfogását híven tükrözi. Magyarország mai közélete sok tekintetben hasonlít a harmincas évekre, amikor a "mélymagyar-hígmagyar" konfliktus felerősödött. A magyar belpolitikai helyzet akkor durvult el, amikor a gazdasági világválság után a nyilas párt népszerűsége megnőtt. A mai parlamentben helyet kapott a választók jóvoltából egy neohungarista eszmeiségű párt akik minden józan emberi és demokratikus felfogásnak ellentmondanak. A most kormányzásra került pártok ehhez az eszmeiséghez tértek vissza- persze nem meggyőződésből, hanem érdekből – és jól érzékelhető az, hogy az állam és az egyház szétválasztását – mely a polgári demokrácia egyik legfontosabb kritériuma – elutasítják.
A kormányzást adó párt elnöke, az új miniszterelnök most új jobboldali kultúrát is emleget, mintha a kultúra nem egyetemes lenne. Ismerjük annak hatását, mikor egy párt, egy kormány kisajátította magának a kultúrát is és meghatározta miről mit gondoljunk, ezzel ideológiázta  magát a kultúrát. Erre törekedik a mostani hatalom is.
Az a párt alakított kormányt, mely nyolc éven át folyamatosan a magyar társadalommal ment szembe. A közpénzekből felépített médiabirodalom nyolc éven át végezte kíméletlen gyűlölködéssel az agymosást, a társadalom megalázását és legyőzését. A Fidesz jelentette a fő veszélyt a magyar társadalomra, mert folyamatosan pusztít, erkölcsöt, viselkedést, demokratikus szerkezeteket és normákat, közösségeket és magát az egyént is. Aki a Fidesz útjában áll, annak nincs kegyelem. A Fideszt ill. annak vezérét a buta bosszú hajtja előre, melynek a vége a magyar társadalom szellemi és erkölcsi végleges tönkremenése. Senki nincs, aki ezzel az eszeveszett gondolkodással szembe tudjon menni. Történelmi polgárságunk nincs, nagy részét eltüntették 1939 és 1945 között majd a maradékot a Rákosi korszak idején tüntették el. Az öntudatos, művelt polgárság hiányzik a magyar társadalomból.
  A mai jobboldal nem a progresszív konzervatizmus híve, hiszen „ Ez a jobboldal ma - nem véletlenül - annak a történelmi jobboldalnak az örököseként lép fel, amely megbukott az első világháborúban, és a második világháborús bukása után a nyakába kapott egy ugyancsak tekintélyelvű baloldali politikai rendszert. Mivel a diktatúrában szabad nyilvánosság híján polgárrá nem válhatott, továbbra is magát hitte a rend és a tekintély igazi letéteményesének. És láthatatlan csatornákon, afféle süllyedő kulturális javak formájában az eltűnő történelmi jobboldal áthagyományozta magát és frusztrációit a polgáriságon kívüli magyarok egy részére, Felcsúttól a Rózsadombig. A magyar jobboldal nagyját ma ők alkotják.“ *
Ez a jobboldal - mely jelenleg a Fideszhez kötődik – a rossz magyar nacionalizmushoz való visszatérést választotta a párttulajdonos Orbán vezetésével. Maga mögé sikerült besoroltatnia a z egyházakat, különös tekintettel a katolikus egyházat. A várható magyar Alkotmány megváltoztatása- mely alapja a meglévő lengyel alkotmány, melyből szószerint vettek már át mondatokat a Trainon emléknap megfogalmazásakor is. Ha már önálló gondolatra nem telik.
A Fidesz vezérét az elmúlt nyolc évben csak a mindenáron  hatalomra jutás motiválta, ez határozta meg minden tevékenységét minden megnyilvánulását. A hatalom útjában – úgy vélte - egy személy áll, a volt miniszterelnök, akit a Fidesz minden szinten minden alaklommal akár rágalmazás és hazugság útján igyekezett lehetetlenné tenni. A gyűlölet elszabadult az országban és ennek fő felelőse a Fidesz tulajdonosa és vezére Orbán Viktor volt. A 2007-es „országértékelő“ beszédet az ellenféllel szembeni gyűlöletkeltés jellemezte. Aki elolvassa ezt az „országértékelő“ beszédet olyan érzése támad, mintha egy hisztis ember toporzékol tehetetlen dühében, olyan mintha egy kocsmában elhangzó ittas ember beszéde lett volna. A gyűlölet ez időtől kezdett a társadalomban veszélyessé válni.  Orbán Gyurcsány elleni gyűlölete a mai napig is jelen van, és ami hihetelennek tűnik 52 évvel Nagy Imre kivégzése után a jelenlegi kormányt adó párt vezérekén újabb politikai koncepciós per van készülőben. A Fideszt három ember határozza meg, Simicska Lajos, aki a háttérből irányítja mozgatja a Fidesz szintén nem tiszta anyagi dolgait, egyes vélemények szerint Orbánra is igen nagy befolyással van,. A harmadik ember Kövér László, aki szokás szerint a terepet készíti elő a közvélemény megdolgozásával, aki azt jelentette be, hogy Gyurcsány Ferencnek el kell tűnnie a közéletből. Ez a kijelentés egyben felhívás a politikai jellegű koncepciós perre és ez Orbán kórossá fajult Gyurcsány-fóbiájából következik. Debreczeni József pontosan fogalmazta meg azt a magyar társadalmi hangulatot, melyet a Fidesz vezérének tevékenysége alakított ki.
„Az orbáni hadviselés végképp kettészakította a politikára fogékony magyarokat, a nyilvánosságot, a közéletet, a „civil szférát”, a „szakértőket”, de sokszor a családokat, a barátokat is. Ott tartunk, ahol a kiegyezés környékén, a kuruc-labanc világban, az erdélyi fejedelmek harcai idején: az egymásnak feszülő erők hátországaként két politikai közösség: két nemzet küzd egymással. Tagjaik politikai értelemben nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mások az indulataik, a szimbólumaik, más az erkölcsük, az átélt jelenük, a vágyott jövőjük, és más múltat tudnak magukénak.“ ** 
Az kormányt adó Fidesznek semmilyen gazdasági programja elképzelése nincs, csak egyetlen célja van, miképp lehetne a pártkasszát feltölteni és a lekopaszított Fidesz önkormányzatok részére miképp tudnák visszajuttatni a pénzüket. Az éves hiány körül zajló Fideszes megnyilvánulások ezt támasztják alá. A költségvetés „felpuhítása“ nem nyerte el az EU tetszését, a meghatározott költségvetési irányokat mindenképpen tartani kell. Azt előre lehet borítékolni, hogy mindent megpróbálnak a saját anyagi problémájuk megoldása érdekében.
Az EU által egyértelműen megadott gazdasági irány hatására a kormányfő és  tanácsadói csapata pár nap alatt összedobott egy 29 pontos un „akciótervet“ melynek semmi jelentősége nincs. Gazdasági programnak semmiképp nem nevezhető Valóban egy akcióterv, mely a valamikor úttörők akciópontjaira emlékeztet. Semmi komoly nincs benne, hacsak a hazai zugpálinkafőzés megengedését nem tekintjük komolynak.
A társadalom fő problémáit meg sem említi a kormány akcióterve. Nincs benne szó a gazdaságról a fejlesztésről, a fejlesztési forrásokról,  nem tartalmaz társadalmi politikai feladatokat többek között a szegénység elleni lépéseket, a romák helyzetének megváltoztatására vonatkozó szempontokat,. Az is kiderül, hogy sem a Fidesznek sem a kormánynak semmilyen regionális politikai elképzelése nincs.
A Fidesz a parlamenti kétharmados többségénél fogva elsősorban a saját uralmának megszilárdításán dolgozik. Erre való törekvését igazolja a különféle fontos pozíciók elfoglalása párthű emberek kinevezésével.
A Fidesz új ideológiát kíván bevezetni, mely visszatérés a „keresztény-népi“ egyszer csúfosan leszerepelt kurzushoz, olyannyira hogy a miniszterelnök kijelentette: „A modern jobboldal számára szükséges, de már nem elegendő a régi, hagyományos magyar nemzeti keresztény kultúra, amely 1945 előttről származik, és túl nagy ívet fog át Itt már egy egyszerű restauráció nem segít, hiszen egész nemzedékek maradtak ki ebből a kultúrából: a régit megőrző, de új, modern jobboldali kultúrára van szükség.“ ***
Ezt a jobboldali kultúrát jellemzi az új kulturális államtitkár ****  aki ugyanazt gondolja a származásról, amit a nácik, mi több, pártolja a Jobbik által tervezett ősmagyarságot kutató intézmény felállítását, amelynek célja semmiben sem különbözik a háború előtti „fajvédők” céljaitól. Az már csak jelentéktelen dolognak számit, hogy Orbán Viktor soha egy új miniszterelnökkel sem fogott kezet, nem gratulált. Ahogy egy kultúremberhez ez hozzátartozik. Várható  az alkotmány szentkorona-tanon alapuló átírása, a katolikus egyház hatalmi-anyagi megerősítése és minden egyéb felesleges látszat rendelkezés, intézkedés. De ezek nyugodsággal senkit nem tölthetnek el, mert minél inkább mindent átrendez a Fidesz, annál nehezebb lesz visszatérni majd egy demokratikus társadalomba. 
  Ami az új kurzus eddigi tevékenységéről megállapítható az, hogy a kormány nem kormányoz, hanem rendezkedik.

Aszalós Sándor
Új kurzus
* Ungváry Rudolf NOL, 2008. március. 14
** Debreczeni József: A parlamentáris kormányzás megbénítása  - Mozgó Világ 2009.október
***Orbán Viktor 2010. május. 30.  kötcsei beszéde
**** Szőcs Géza költő

Click here to add text.